A zsoltárok könyve 144
1Dávidtól. Áldva legyen az Örökkévaló én sziklám, ki kezeimet háborúra tanítja, újjaimat harczra.
2Kegyelmem és váram, mentsváram és megszabadítóm nekem, pajzsom, s ő benne kerestem menedéket, a ki népeket leigáz én alám.
3Örökkévaló, mi az ember, hogy őt megismerted, a halandó fia, hogy őt számba vetted?
4Az ember a lehelethez hasonlít, napjai mint a muló árnyék.
5Örökkévaló, hajtsd meg egedet és szállj le, érintsd meg a hegyeket, hogy füstölögjenek;
6hajíts villámot és szórd szét őket, küldd nyilaidat és zavard meg őket.
7Nyújtsd ki kezedet a magasból, ragadj ki és ments meg nagy vizektől, az idegenek kezéböl;
8kiknek szája hamisat beszélt és jobbjuk hazugság jobbja,
9Isten, új éneket hadd énekelek neked, tíz huru lanton hadd zengek nehed.
10Ki segedelmet adott királyoknak, ki kiragadta szolgáját, Dávidot gonosz kardtól:
11ragadj ki és ments meg engem az idegenek kezéből, kiknek szája hamisat beszélt, és jobbjuk hazugság jobbja;
12A midőn fiaink akár csemeték, nagyra nevelve ifjúkorukban, leányaink akár sarokpillérek, kivágva templomnak mintájára;
13csürjeink telvék, nyújtva eleséget eleségre, juhaink ezrivel szaporodnak, tizezrivel térségeinken;
14ökreink megterhelve – sem rés, sem kivonulás, sem sikoltás piaczainkon:
15boldog a nép, melynek így vagyon dolga, boldog a nép, melynek az Örökkévaló az ő Istene!