A zsoltárok könyve 90
1Ima Mózestől, az Isten emberétől. Uram! Menedék voltál te nekünk nemzedékben meg nemzedékben.
2Mielőtt hegyek születtek és létesítottél földet és világot és öröktől örökké te vagy Isten.
3Viaszatéríted a halandót szétporlásig és azt mondod: térjetek vissza, emberfiai!
4Mert ezer esztendő a te szemeidben, akár a tegnapi nap, midőn elvonul s az őrszak az éjjelen.
5Elsodortad őket, mintegy alvásban vannak: reggel mint a fű felsarjad,
6reggel virul és felsarjad, estére elhervad és elszárad.
7Mert elfogyatkoztunk haragod által, és heved által megrémültünk.
8Magad elé helyezted bűneinket, rejtelmeinket arczod világosságába.
9Mert mind a napjaink eltüntek felindulásod által, elfogyasztottuk éveinket, mint leheletet.
10Éveink napjai – van azokban hetven esztendő s ha jó erőben, nyolczvan esztendő; és büszkeségük: fáradság és baj, mert sebesen elillan s mi tova rebbentünk.
11Ki ismeri haragodnak hatalmát, s a mely olyan mint a félelmed, felindulásodat?
12Napjainkat számlálni ekkép tudasd, hogy bölcs szívet nyerjünk.
13Fordulj felénk, Örökkévaló, – meddig még? – és könyörülj meg szolgáidon.
14Engedj jóllaknunk reggel szereteteddel, hadd ujjongjunk és örüljünk minden napjainkban.
15Örvendeztess minket, mint a hány napon át szenvedtettél, a hány éven át bajt láttunk.
16Jelenjék meg szolgáidnak a te cselekvésed és a te díszed gyermekeiken.
17S legyen az Úrnak a mi Istenünknek kelleme mi rajtunk, s kezeink munkáját szilárdítsd meg nálunk, a kezeink munkáját – szilárdítsd azt meg!