Jób könyve 7
1Nemde szolgálati ideje van a halandónak a földön, és mint a béres napjai olyanok a napjai!
2Mint rabszolga, ki liheg árnyék után, s mint a zsoldos, ki reményli munkabérét:
3úgy kaptam én örökbe bajnak hónapjait és szenvedésnek éjszakáit rendelték nekem.
4Ha lefeküdtem, azt mondom: mikor kelek fel, és nyúlik az este és jóllakom a hánykódással szürkületig.
5Magára öltött húsom férget és porgöröngyöt, bőröm felfakadt s megevesedett.
6Napjaim gyorsabbak a vetélőnél, s remény nélkül enyésztek el.
7Gondolj rá, hogy lehelet az életem, jót nem fog többé látni a szemem;
8nem pillant meg engem nézőm szeme, szemeid rajtam vannak, de nem vagyok.
9Felhő elenyészett és eltűnt: úgy ki alvilágba száll, nem jöhet fel,
10nem tér vissza többé házába és nem ismer rá többé az ő helye.
11Én sem tartóztatom számat, hadd beszélek lelkem szorultában, hadd panaszkodjam lelkem keservében!
12Tenger vagyok-e avagy szörnyeteg, hogy őrséget vetsz reám?
13Ha azt mondom: majd megvigasztal ágyam, panaszomat viselnem segít fekvőhelyem:
14akkor rémítgetsz engem álmokkal és látomások által ijesztesz engem.
15Választotta lelkem a megfulladást, a, halált inkább csontjaimnál.
16Megvetettem: nem örökké élek; hagyj föl velem, mert lehelet a napjaim!
17Mi a halandó, hogy nagyra tartod, s hogy reá fordítod szívedet,
18és reá gondolsz reggelenként, perczenként megvizsgálod őt?
19Meddig nem tekintesz el tőlem, nem eresztesz el, míg nyálam lenyelhetem?
20Vétettem: mit cselekszem neked, emberőrző? Miért tettél engem támadásul magadnak, hogy önmagamnak terhére lettem?
21S mit nem bocsátod meg; bűnömet s nem veszed el vétkemet? Mert most porban feküdném, keresnél engem és nem volnék.