A zsoltárok könyve 39
1A karmesternek, Jedútúnnak. Zsoltár Dávidtól.
2Azt mondtam: Hadd őrzöm meg útjaimat, hogy ne vétkezzem nyelvemmel; hadd őrzöm meg szájamnak zaboláját, a meddig a gonosz előttem van!
3Elnémultam csendességgel, hallgattam a jónak híján és fájdalmam megza-varodott;
4hevűlt a szívem belsőmben, tűnődésemben tűz égett, kimondtam nyelvemmel:
5Tudasd velem, Örökkévaló, végemet, és napjaim mértékét, mennyi az! Hadd tudjam, mi mulandó vagyok.
6Íme, arasznyira szabtad napjaimat, s földi létem olyan előtted, mint a semmi. Bizony, csupán lehelet minden ember, ki fennáll. Széla.
7Bizony, mint árnykép jár-kél a férfi, bizony, hiábavalóságért zajonganak, fölhalmoz s nem tudja, ki gyűjti be.
8Most pedig mit remélek, Örökkévaló, várakozásom te benned van!
9Mind a bűneimtől ments meg engem, aljasnak gyalázatává ne tégy!
10Elnémultam, nem nyitom meg számat, mert te eselekedted.
11Vedd le rólam csapásodat, kezed támadásától elfogytam én!
12Büntetésekkel bűnért fenyítotted a férfit, szétfolyattad, mint a moly, gyönyörűségét: bizony, lehelet minden ember! Széla.
13Halljad meg imámat, Örökkévaló, fohászkodásomra figyelj, könnyemre ne hallgass; mert jövevény vagyok nálad, zsellér, mint őseim mind.
14Tekints el tőlem, hogy erősödhessem, mielőtt elmegyek és nem vagyok.